Az utolsó zaklatás kb. 21 éve történt. Nagyon sokáig nem mondtam el senkinek, magamba zártam, és ha ügyesen lefoglaltam magam tanulással, munkával, barátokkal akkor néha hetekig eszembe sem jutott. A férjem 5 éve kértem meg a kezem, elkezdtük tervezni az esküvöt. Egyre idegesebb voltam, úgy éreztem…

Eltelt egy hét, egyrészt könnyebb, mert örülök, hogy anyukám tiszteletben tartja a kérésemet. Másrészt parázom: miért nem válaszolt a tesóm? Irtam neki, hogy ha történt vele is valami, tudja,hogy mellette állok és van segítség. Mit jelent a csönd? Hogy történt, hogy hülye vagyok, hogy haragszik…

Hazament, megint. Elötte még megigérte, hogy beszél tesómmal, és keres segítséget. Szerintem egy pszichológus, vagy csak egy beszélgetés az ö testvérével segitene. Hazaúton felhívjuk az egyik gyerekkel, mert neki már fél nap után nagyon hiányzik a nagyija. Szegénykém minden nyelvi képességét…

Ezután én csak arra vártam, hogy mikor jön vissza anyum hozzám. Biztos voltam benne, hogy hamar itt lesz velem megint. Végül majdnem két hónap telt el mire kieröszakoltam, hogy jöjjön. Aggódtam, hogy hogy van, hogy viseli a terhet amit rápakoltam.A telefonbeszélgetések mindig kicsúsztak a régi…

Aztán hazament. A virágaival, igéreteivel, azzal, hogy jön gyorsan megint hozzánk, hogy együtt küzdjünk tovább. Nagyon féltem, hogy mi lesz otthon, elmondja-e, mi lesz a folytatás. Amiben biztos vagyok, az az, hogy ez a "becsukomaszemem, ugycsinálokmintha, mitfognakszólni" mentalitás, most, itt,…

A következö napok egyszerre voltak szörnyüek és izgalmasak. Nagyon zavart, hogy nem tudtam hogyan is segithetnék anyukámnak feldolgozni azt amit hallott. Sirtunk néha, de nem volt nagy dráma a coming out után.......és igen, izgalmas volt. Jól esett hallani amikor azt mondta csalódott az apámban.…