Ezután én csak arra vártam, hogy mikor jön vissza anyum hozzám. Biztos voltam benne, hogy hamar itt lesz velem megint. Végül majdnem két hónap telt el mire kieröszakoltam, hogy jöjjön. Aggódtam, hogy hogy van, hogy viseli a terhet amit rápakoltam.A telefonbeszélgetések mindig kicsúsztak a régi sémára: hogy vagy? Jól. Mit föztél? hogy vannak a gyerekek? stb, semmi lényeges kérdés, csak a szokásos körök. Ha kérdeztem, nem válszolt, sirt.

Elhatároztam, hogy elviszem magammal a civil szervezethez akik segitettek. Kell valaki,valaki kivülálló aki felnyitja a szemét és segit neki, mert úgy tünik én nem tudok. Lefoglaltam az idöpontot Lénához, majd én leszek a tolmács. 

Végre megérkezett, feszült volt, a férjem elött szégyenkezett, de én és a gyerekek nagyon örültünk neki. Aztán mikor mondtam, hogy megyünk tanácsadásra mereven elzárkózott. Ö annyira szégyelli magát, hogy senkivel se fog beszélni erröl. Végül csak kiharcoltam, de nagyon nehéz volt és rosszul is esett, hogy ilyen lehetöséget nem akar kihasználni.

Mikor odaértünk Léna kérdezte,hogy mit akarok, mindenképpen szükségünk van-e a segitségére, vagy meg merem kockáztatni, hogy megszakad köztünk a kapcsolat. Mondtam, hogy persze örülnék ha rendbe tudnánk ezt tenni, de a fizikai/babysitter segitség érdekel a legkevésbé, és igen, jól esne ha kiállna mellettem azzal, hogy elhagyja apámat (tudom önzöség felsö foka) .

Nem írom le az egész beszélgetést, mert hosszú és nem tudok pontosan mindenre visszaemlékezni. A lényeg, hogy anyukám soha nem fogja elhagyni aput, bár rosszul esik neki amit tett, de ö a közösen épitett ház minden kis darabját szereti, minden tárgyat, a kertet, neki ez az élete, nem akarja eldobni magától. A büntetés amit kitalált az a "hideg háborús lelki terror", ami annyit jelent, hogy nem beszéli meg vele a napját, érzéseit és nincsenek kis intim pillanatok köztük. Azt azért elmondom apámról, hogy borzasztóan idegesiti az összes lelkizés, sztorizás, legalábbis ahogy én emlékszem. De vissza a beszélgetésre, szóval az egyik dolog ez a ragaszkodás a házhoz, stb-hez (közben Léna duruzsolja: hallod mit mond? A tárgyak fontosabbak mint te). A másik, hogy ö friss nyugdijas, úgy érzi innen már csak lefelé van, hova menjen, ki fog róla gondoskodni ha beteg lesz? Mi, mondom én, és hogy hozzánk akármikor jöhet és persze hogy megteszünk mindent amit tudunk. A válasz, hogy ö nem akar senkire akaszkodni, ök ezt igy együtt eltervezték, hogy öregkorukban egymást segitik majd. (szerintem sanszos, hogy apám megy el elöbb, anyum meg úgyanúgy egyedül marad utána, de ez már más kérdés). A harmadik dolog pedig, hogy azt azért gondoljam végig, hogy apám mennyit dolgozott értem, értünk (bár ne tette volna), nem lehet valakit kidobni az utcára aki ennyi áldozatot hozott. 

Léna szerintem látta rajtam, hogy padlót fogtam, próbálkozott, hogy helyreállitsa a világrendet: ha anyumat bántotta/eröszakolta volna az rosszabb lenne szerinte? Nem. Ha megölt volna valakit az nagyobb bün lenne? Nem. Megkérdezi, hogy érti-e mit kockáztat, hogy mit fog mondani az unokáinak mikor megkérdezik, hogy nagyi mit csinált mikor kiderült az igazság. Itt megint sírás: hogy lehet, hogy nem sajnálom apámat, aki sohasem láthatja már az unokáit, hogy nem sajnálom öt, akinek ezt át kell élni, hogy szétszakad a család? Hogy nem segítek a megoldásban, csak elvárom, hogy hagyja el. Azt mondja,az lenne a legjobb megoldás, ha valamelyikük meghalna. Itt már közbeszól Léna: 1. a halál passziv, neki aktivan kell döntést hoznia, 2. az áldozat én vagyok. Jól esett, hogy kiállt mellettem.

Hazafelé még megebédelünk, anyu felszabadult, már már euforikus. Örül, hogy eljöttünk végül, mert végre elmondhatta nekem, amit egyedül nem mert volna. Èn meg csendben a béka segge alá csúszom, mert tudom, hogy itt a vége.