Utálom a hullámvasutat, és minden olyan vidámparki játékot ahol zuhanás van. Ha nagy ritkán felülök egyre, akkor végigparázom, és százszor megfogadom, hogy soha többé. Aztán mikor vége van, elönt az adrenalin és azt mondom jó móka volt, felülnék megint, de évek telnek el mire újra rászánom magam. Igy járt szegény blogom is. Eltelt egy pár hónap a legutóbbi bejegyzés óta, pedig úgy terveztem, hogy hamarosan posztolom az új bejegyzést, a segédanyagokkal. Aztán az egész Index címlaposdi engem annyira sokkolt, hogy nem merészeltem azóta a blog elé ülni, pedig valahol jó volt, hogy ha csak pár percre is, de pár ember elgondolkodott ezen a témán, és talán valahol, valaki olyan is olvasta aki hasonló cipöben jár. El kellet gondolkodnom azon is, hogy tulajdonképpen kinek írom ezt a blogot. Magamnak? A szük baráti körömnek (ez volt az eredeti gondolat), vagy több embernek szeretnék segiteni vele, esetleg a figyelmet felhívni a családon belüli szexuális eröszakra? Nyilván kicsit az utóbbiak is, hiszen ezért választottam ezt a felületet.

Mostanra már lecsendesedtek a kedélyek, bennem is és a metoo körül is, így ha kisebb közönség is olvassa majd, talán több olyan lesz köztük akiknek tényleg szüksége van arra, hogy tudja, nincs egyedül.

Mert nem vagyunk egyedül, tudom, hogy nem. Bár hivatalos statisztika nem sok van erröl, mert gyerekekröl beszélünk, akik legtöbbször érzelmi, anyagi függésben vannak az elkövetötöl és szinte soha nem tesznek feljelentést. A rendörség szerint kb 1- 2% az arány, de az ezzel foglalkozó szakemberek szerint ez sokkal több, egy 20 fös iskolai osztályban legalább 3 gyerek érintett. Ezt támasztja alá a saját és más érintettek tapasztalata is. Amikor elég bátor lettem ahhoz elmeséljem pár barátnak mi is történt velem, volt olyan aki válaszként elmondta a saját, hasonló történetét, ez kb 10 emberböl kettö. Sokan vagyunk, mégsem kap nyilvánosságot a dolog, szégyellnek minket, szégyelljük magunkat, pedig ez egyes egyedül az elkövetö szégyene. Èrtünk senki sem tüz kitüzöt magára, nem oszt meg a Facebookon, nem beszélnek rólunk a hírekben, maximum egy-egy nyilvánosságra került eset kapcsán, amikor a részleteket hallva egy napra elszörnyülködik a nagyközönség, aztán minden megy tovább a maga útján. Nagyon kevés szakember van aki tudja, hogyan kell kezelni egy gyereket akit szexuálisan bántalmazott valamelyik családtagja, a gyámügy, rendörség, iskola, óvoda, orvos, stb pedig vagy fel sem ismeri a jeleket, vagy semmilyen erre vonatkozó képzésben nem részesült, egyszerüen nem tudják kezelni. A gyerek pedig magára marad, azok fordulnak el töle, vagy ignorálják akiknek segíteni kellene ebben a helyzetben. 

Felnöttként tisztán látom már én is, hogy milyen egyértelmü jelek voltak, csak az nem látta aki nem akarta.....és senki sem akarta. Ugyhogy itt küzdök felnött fejjel, családdal, munkával, egyéb kinokkal, miközben a bántalmazott gyerek továbbra is ott nyüszit a jól felépitett páncél mélyén. Èvek munkájával lehet jobb, kb 3-5 évet mondanak, de meg nem történt soha nem lesz.

De, pont ez tesz engem azzá aki vagyok, az én történetem, az én részem, ebböl kell épitkeznem. Szeretnék másoknak is segíteni, de egyelöre annyit tudok tenni, hogy leírom ami nekem segített, aztán hátha véletlenül eljut egy olyanhoz akinek pont erre van szüksége.

 Az utolsó zaklatás kb. 21 éve történt. Nagyon sokáig nem mondtam el senkinek, magamba zártam, és ha ügyesen lefoglaltam magam tanulással, munkával, barátokkal akkor néha hetekig eszembe sem jutott. A férjem 5 éve kértem meg a kezem, elkezdtük tervezni az esküvöt. Egyre idegesebb voltam, úgy éreztem szörnyü hibát követek el. Nekem nem lehet családom, én nem szülhetek gyereket. Bekerültem abba a gonosz spirálba amihez volt már szerencsém korábban. Minél rosszabbul érzem magam annál mélyebbre süllyedek, mert csak egyre rosszabb, elégtelenebb vagyok. Amikor elérem a spirál alját akkor szörnyü dolgok következnek. Szóval ott voltam ismét, a férjem nem értette miért "hisztizek". Aztán eljött az a bizonyos péntek, mikor a munkából hazafele végigbögtem az utat. Akkor már napok óta nem tudtam aludni. Hazaértem és ott is csak folytattam a sirást. Aztán elaludtam. Vasárnap délután ébredtem, homályosan emlékszem, hogy voltam pisilni, de sokkal többre nem, csak arra, hogy nagyon nagyon el akartam tünni a föld színéröl. Dühös voltam, szerettem volna meghalni. A férjem bevitt a pszichiátriára, ott beszélgettem egy nagyon kemény,  Csernus féle doktornövel. Azt tanácsolta menjek be másnap dolgozni, ne feküdjek le megint és ne legyek egyedül. Irt fel antidepresszánst, de már ott és akkor kijelentettem, hogy én azt be nem szedem. Akkor keressek egy pszichológust.

Kerestem. Neki meséltem el elöször mi történt velem. Majdnem egy évig jártam hozzá, sokat köszönhetek neki. Rájöttem, hogy amit én párkapcsolati problémáknak hittem az az én poszttraumatikus stresszemböl fakad. Közben  terhes lettem az elsö gyerekünkkel. Terhesen a pszichológus nem akart nagyon mélyre ásni, féltett a stressztöl. A találkozások abbamaradtak.

Eltelt 4 év, megszületett a következö gyerköc. Az elsö hónapos kontrollra vittem a babát, mikor a gyerekorvosi rendelöben láttam egy plakátot: "Te is hordozol egy titkot?`"  egy családon belüli szexuális eröszakkal foglalkozó civil szervezet plakátja volt. Annyira hevesen kezdett verni a szivem, hogy azt hittem elájulok. Remegve mentem haza, rágugliztam és felhivtam öket. Találkoztam Lénával aki mesélt a piros lufiról és sokminden másról is. Havonta egyszer van beszélgetös estjük, olyanoknak, mint én. A következöre elmentem. A férjemnek azt hazudtam csajos estére megyek (tulajdonképpen igaz volt). A beszélgetésen öten voltunk. A legmegrázóbb egy fiatal lány volt, aki még nem volt nagykorú és még mindig eröszakoskodott vele egy hozzátartozója, senki sem hitt neki otthon, vagy a rendörségen. Volt még egy idösebb hölgy, az ö története szóról szóra megegyezett az enyémmel. Ö is magában tartotta évekig. Miután az apja meghalt, elmesélte a férjének, ami soha nem érzett megkönnyebülést hozott számára. Amit nagyon megbánt, hogy soha sem merte megkérdezni az anyját, hogy ö hogyan élte meg, és soha nem szembesitette az apját azzal amit tett. Mindketten meghaltak már, de ö annyira szeretne válaszokat kapni, hogy levelet ir nekik a mai napig. A végén megölelt és arra kért ne kövessem el azt a hibát amit ö, nézzek szembe a múltammal amig megtehetem. Amikor ezekkel az idegenekkel beszélgettem a legnagyobb titkomról úgy éreztem, hogy 20 év után újra tudok lélegezni, hogy nem vagyok egyedül a világon ilyen defektesen. Felszabadító élmény volt. Sirás pityogásra számitottam, de egy nagyon kedves, laza este volt ahol végre önmagam lehettem.

Következö héten elmeséltem a férjemnek. Úgy gondoltam ez az utolsó amit megtehetek, hogy megmentsem a kapcsolatunkat. Sokkot kapott, egy ideig nem mondott semmit, de láttam, hogy dühös apámra, ö volt az elsö aki kiállt értem. Ezután teljesen megváltozott a kapcsolatunk is, jobb lett, én magam is jobb lettem, ö pedig megért . 

Nevetséges, de mielött neki elmondtam idegeneken "gyakoroltam", két random nénin, akikkel szóba elegyedtem itt ott. Ès tudjátok mi volt a meglepö? Egyik sem reagált rosszul. Az egyik megköszönte, hogy elmondtam neki, a másikkal a mai napig tartom a kapcsolatot.

Rájöttem, hogy minden alkalommal mikor kiadom magamból egy lépéssel távolabb kerülök a démontól. Ez a blog egy nagy ugrás.

Eltelt egy hét, egyrészt könnyebb, mert örülök, hogy anyukám tiszteletben tartja a kérésemet. Másrészt parázom: miért nem válaszolt a tesóm? Irtam neki, hogy ha történt vele is valami, tudja,hogy mellette állok és van segítség. Mit jelent a csönd? Hogy történt, hogy hülye vagyok, hogy haragszik rám?

Aztán megnézem a szemétpostámat és ott a válasz töle!!! Kérdezi mikor jöhet meglátogatni (3 éve nem járt errefelé, beszélni is csak ritkán, kb karácsonykor és szülinapokon sikerült, szóval nem az a napi, szoros kapcsolat). Két hét múlva jön is, baromi drága repjeggyel és csak 3 napra, de jön.

Végre tudtunk beszélüni. Elmeséli, hogy ö semmi rosszra nem emlékszik, vele nem történt ilyesmi, és nagyon megrázták a történtek. Segit nekem, mellettem áll, igazából. Elmondhatatlanul jó érzés. Miután hazament egy estét végigbögtem, hogy milyen hihetetlenül jó ember ö. Nagyon büszke vagyok rá, úgy érzem meg se érdemlem ezt az ajándékot.

Közben meg azon gondolkodom, hogy hogy lehet két embernek, akik ugyanabban a családban nöttek fel ennyire más a gyerekkora? Nem csak a szexuális zaklatásról beszélek, hanem a folyamatos terrorról, amit én kaptam. Ugy tünik ezek csak nekem jutottak....vagy csak túl érzékeny vagyok.

Hazament, megint. Elötte még megigérte, hogy beszél tesómmal, és keres segítséget. Szerintem egy pszichológus, vagy csak egy beszélgetés az ö testvérével segitene. Hazaúton felhívjuk az egyik gyerekkel, mert neki már fél nap után nagyon hiányzik a nagyija. Szegénykém minden nyelvi képességét próbálja latba vetni: nagyi, nagyi hogy vagy? Mikor jössz? és igy tovább. Anyám meg csak kinosan rázza le, alig válaszol neki. Aztán meghallom apámat a háttérben és leesik, hogy biztos kiment elé a reptérre és most autóznak haza. A szívem megszakad, hogy igy lepattintatja a gyerekemet. Azt hiszem ez volt a fordulópont.

Van még pár gyenge telefonbeszélgetésünk utána, de mindig számonkérésbe fullad: beszéltél már vele? Kerestél segítséget? Nem és nem. Ùgy érzem magam mint valami utálatos tanárnéni aki minden hülyeséget számon kér. 

Aztán beszélek a férjemmel is: reality checking. Ö is úgy látja, hogy szünetet kéne tartanunk, mert csak kínzom magam és folyamatosan csalódom, de ö ezt soha nem mondta volna, ha nem kérdezem.

Irok két mailt: egyet a testvéremnek, röviden leírom, hogy mi történt gyerekkoromban és hogy nem tudom tovább tartani a kapcsolatot a családdal, mert agyonnyom a teher, és a gyerekeimet is féltem. A másikat anyámnak és megkérem, hogy ne keressük egymást egy darabig, mert nekem nagyon nehéz, úgy érzem nem tudok segiteni.

Lélegzet-visszafojtva várom a válszokat.

Nem jön válasz. Egyiktöl sem. Nap, nap után várom és semmi.

Ezután én csak arra vártam, hogy mikor jön vissza anyum hozzám. Biztos voltam benne, hogy hamar itt lesz velem megint. Végül majdnem két hónap telt el mire kieröszakoltam, hogy jöjjön. Aggódtam, hogy hogy van, hogy viseli a terhet amit rápakoltam.A telefonbeszélgetések mindig kicsúsztak a régi sémára: hogy vagy? Jól. Mit föztél? hogy vannak a gyerekek? stb, semmi lényeges kérdés, csak a szokásos körök. Ha kérdeztem, nem válszolt, sirt.

Elhatároztam, hogy elviszem magammal a civil szervezethez akik segitettek. Kell valaki,valaki kivülálló aki felnyitja a szemét és segit neki, mert úgy tünik én nem tudok. Lefoglaltam az idöpontot Lénához, majd én leszek a tolmács. 

Végre megérkezett, feszült volt, a férjem elött szégyenkezett, de én és a gyerekek nagyon örültünk neki. Aztán mikor mondtam, hogy megyünk tanácsadásra mereven elzárkózott. Ö annyira szégyelli magát, hogy senkivel se fog beszélni erröl. Végül csak kiharcoltam, de nagyon nehéz volt és rosszul is esett, hogy ilyen lehetöséget nem akar kihasználni.

Mikor odaértünk Léna kérdezte,hogy mit akarok, mindenképpen szükségünk van-e a segitségére, vagy meg merem kockáztatni, hogy megszakad köztünk a kapcsolat. Mondtam, hogy persze örülnék ha rendbe tudnánk ezt tenni, de a fizikai/babysitter segitség érdekel a legkevésbé, és igen, jól esne ha kiállna mellettem azzal, hogy elhagyja apámat (tudom önzöség felsö foka) .

Nem írom le az egész beszélgetést, mert hosszú és nem tudok pontosan mindenre visszaemlékezni. A lényeg, hogy anyukám soha nem fogja elhagyni aput, bár rosszul esik neki amit tett, de ö a közösen épitett ház minden kis darabját szereti, minden tárgyat, a kertet, neki ez az élete, nem akarja eldobni magától. A büntetés amit kitalált az a "hideg háborús lelki terror", ami annyit jelent, hogy nem beszéli meg vele a napját, érzéseit és nincsenek kis intim pillanatok köztük. Azt azért elmondom apámról, hogy borzasztóan idegesiti az összes lelkizés, sztorizás, legalábbis ahogy én emlékszem. De vissza a beszélgetésre, szóval az egyik dolog ez a ragaszkodás a házhoz, stb-hez (közben Léna duruzsolja: hallod mit mond? A tárgyak fontosabbak mint te). A másik, hogy ö friss nyugdijas, úgy érzi innen már csak lefelé van, hova menjen, ki fog róla gondoskodni ha beteg lesz? Mi, mondom én, és hogy hozzánk akármikor jöhet és persze hogy megteszünk mindent amit tudunk. A válasz, hogy ö nem akar senkire akaszkodni, ök ezt igy együtt eltervezték, hogy öregkorukban egymást segitik majd. (szerintem sanszos, hogy apám megy el elöbb, anyum meg úgyanúgy egyedül marad utána, de ez már más kérdés). A harmadik dolog pedig, hogy azt azért gondoljam végig, hogy apám mennyit dolgozott értem, értünk (bár ne tette volna), nem lehet valakit kidobni az utcára aki ennyi áldozatot hozott. 

Léna szerintem látta rajtam, hogy padlót fogtam, próbálkozott, hogy helyreállitsa a világrendet: ha anyumat bántotta/eröszakolta volna az rosszabb lenne szerinte? Nem. Ha megölt volna valakit az nagyobb bün lenne? Nem. Megkérdezi, hogy érti-e mit kockáztat, hogy mit fog mondani az unokáinak mikor megkérdezik, hogy nagyi mit csinált mikor kiderült az igazság. Itt megint sírás: hogy lehet, hogy nem sajnálom apámat, aki sohasem láthatja már az unokáit, hogy nem sajnálom öt, akinek ezt át kell élni, hogy szétszakad a család? Hogy nem segítek a megoldásban, csak elvárom, hogy hagyja el. Azt mondja,az lenne a legjobb megoldás, ha valamelyikük meghalna. Itt már közbeszól Léna: 1. a halál passziv, neki aktivan kell döntést hoznia, 2. az áldozat én vagyok. Jól esett, hogy kiállt mellettem.

Hazafelé még megebédelünk, anyu felszabadult, már már euforikus. Örül, hogy eljöttünk végül, mert végre elmondhatta nekem, amit egyedül nem mert volna. Èn meg csendben a béka segge alá csúszom, mert tudom, hogy itt a vége.

Aztán hazament. A virágaival, igéreteivel, azzal, hogy jön gyorsan megint hozzánk, hogy együtt küzdjünk tovább.

Nagyon féltem, hogy mi lesz otthon, elmondja-e, mi lesz a folytatás.

Amiben biztos vagyok, az az, hogy ez a "becsukomaszemem, ugycsinálokmintha, mitfognakszólni" mentalitás, most, itt, az én generációmmal véget ér. Nem, nem csinálunk úgy mintha, és nem, nem érdekel mit mond a szomszéd néni meg a postás, és erre nevelem a gyerekeket is, meg arra, hogy húzzák meg a határaikat. Ès nekik is el fogom mesélni ha nagyok lesznek, hogy miért nem találkoztak a nagyapjukkal, és itt is elmesélem és mindenhol ahol kell, mert ha csak egy valaki megérti, hogy nem az ö szégyene egy ilyen dolog, hanem azé aki csinálta, már megérte. 

Szóval izgultam, vártam hireket és minden nap kerestem anyukámat, felhivni nem mertem, csak smseztem, hogy tudunk-e beszélni, mi van, mi történik. Hát nem sok minden, húsvéti hosszú hétvége van, nyüzsög a rokonság, vendégek vannak, ök vannak vendégségben, nincs rá alkalom, hogy kettesben beszéljen apámmal, vagy az öcsémmel. A harmadik ilyen nap után azért megjegyeztem, hogy jobb ezen túlesni, mert ö játszhatja a haragszomrádot egyedül, de apámnak nem fog leesni, hogy miért is kapja.

Èn nagyon megzuhantam miután hazament....miután rájöttem, hogy nem sok minden fog itt változni. Egyik este olyan éjfél körül nagyon elszakadt a cérna. Valami hülye apróság volt a baba körül, de nagyon kiborultam, férjem kezébe nyomtam a gyereket és úgy ahogy voltam, egy szál pizsamában nekiindultam sétálni. Csak cipöt húztam, zokni nélkül, ami szarrá is törte a lábam fél óra után. Van melletünk egy erdö, ott kötöttem ki végül. Àlltam a tök sötét erdöben és vártam, hogy történjen valami, bármi, támadjanak meg, vagy jöjjön egy állat.....de semmi sem történt. Sétáltam még egy kicsit, majd hazamentem. A férjem várt, nem volt dühös, pedig felkészültem a felelös szülöi viselkedésröl szóló beszélgetésünkre (no, igen, nem az elsö kiborulásom volt). Mellém ült és annyit mondott, hogy érti ha dühös vagyok, jogos, de beszélnünk kell, mert nem örölhetem magamban. Igy hát elmeséltem neki, hogy nagyon bánt, hogy ennyire megbántottam anyukámat, hogy tönkretettem az életét, és az meg még hab a tortán, hogy értelme se biztos, hogy volt. Nagyon rossz ötlet volt elmesélni neki, és bárcsak ne tettem volna. Nem értett egyet, hosszú távon megérte elmondani, de most már tényleg beszéljek gyakran anyummal, mert ezen ketten kell átverekednni magunkat, nekem arra van szükségem, hogy tudjam anyukám mellettem áll, neki meg arra, hogy támogassuk. Akár hosszabb idöre is ideköltözhet, itt átgondolja mit akar, mi meg nyerünk egy babysittert -haha - végre röhögtünk egyet.

Aztán felhivott, nagyon sirt. Végre tudtak beszélni, ö egy az egyben rákérdezett, hogy igaz-e a molesztálás. Apámnak volt egy gyenge próbálkozása, hogy biztos félreértettem, de igen hamar beismerte, hogy igen, igy volt. Anyumnak ez teljes összeomlást, nekem egy small victoty-t jelentett. 

A következö napok egyszerre voltak szörnyüek és izgalmasak. Nagyon zavart, hogy nem tudtam hogyan is segithetnék anyukámnak feldolgozni azt amit hallott. Sirtunk néha, de nem volt nagy dráma a coming out után.......és igen, izgalmas volt. Jól esett hallani amikor azt mondta csalódott az apámban. Eddig csak azt hallottam, hogy igen, apádnak mindig, mindenben igaza van, meg, hogy nekik milyen harmonikus is a házasságuk. Apám megmondta mit hogy, anyum meg azt tette amit ö mondott, jobb a békesség jelszóval. Szóval amikor azt hallottam, hogy igenis mérges rá, hogy csalódott, hogy ennek következményei lesznek, akkor rádöbbentem, hogy teljesen félreismertem öt. Az én gyengének hitt anyámnak van szabad akarata és nem fél használni! Mondta, hogy mi mindennél fontosabbak vagyunk, miattunk harcolni fog, mert neki nincs semmi más az életében. Megbeszéltük, hogy beszélni fog a tesómmal, mert nem tudjuk vele történt-e valami, látott-e valamit. Sanszos, hogy igen, nagyon félek, hogy igen....

Aztán jött az elsö pofon: elmentünk egy virágboltba, ahol vett két cserepes virágot, majd hazaviszi a repülön kézipoggyászban, és milyen jól fog mutatni a verandán.......igen, ott ahol laknak...együtt. Hosszú távra tervez.

Képzeld el, hogy van egy piros lufi a kezedben. A lufit mindig, mindenhova viszed magaddal. Néha a lufi picike, néha akkora, hogy tele van vele a szoba......nem tudod elengedni, nem tudsz töle koncentrálni semmire....idegesit. Szeretnél megszabadulni töle, de biztos vagy benne, hogy ha kidurran akkor az maga a világvége. Aztán egy szép napon a lufi mégis kipukkan.......szörnyü nagyot szól,megremeg a ház is.....aztán ott állsz, egyedül, ugyanabban a szobában, kezedben a szétszakadt  lufi, ami most már csak egy kis, piros, müanyag darabka, egészen pici, elfér a tenyeredben.

Azt mondta Léna, hogy ilyen lesz, ha elmondom anyukámnak. Segiteni akart, de nem hittem neki, ott és akkor megfogadtam, hogy én bizony soha de soha nem fogom elmondani neki, mert ez árulás, mert az rossz lesz neki és hát ki akarna ártani a saját anyjának?

De a kis gondolatcsira már vizet kapott és nöni kezdett. 

Szombaton érkezett. Reggel korán kelt, hogy vonattal, 4 óra alatt elérjen Budapestre, onnan a repülötérre, aztán két óra repülöút, majd buszozás hozzánk - egy napos utazás. Fáradt volt mikor megérkezett én meg -mint mindig ha a közelében voltam- ingerült és lelkiismeretfurdalásos. Ennyit utazott, hogy én meg belerúgjak, de közben meg csak az jár a fejemben-mint mindig- hogy tudott róla, hogy cserbenhagyott, hogy úgysem érek semmit sem a szemében.

Hétfön végre a férjem elment dolgozni, a gyerekek óvodába, iskolába és hárman maradtunk, én, anyám, a bébi. Három generáció, egyet meg tudok mententi, a kicsiket..... talán.

"Amit most mondok, nem azért mondom, hogy bántsalak, nem akarok rosszat, ellenkezöleg, azt akarom, hogy jó legyen minden. Hogy újra együtt legyünk, hogy megmaradjanak az unokák neked, hogy a lányoknak megmaradjon a nagyijuk. Elegem van a hallgatásból, abból, hogy ok nélkül bántalak, de ez most nagyon rossz lesz." Nagy levegö és ugrok a szakadékba. "Apukám engem szexuálisan zaklatott mikor gyerek voltam. Az egész gyerekkorom egy rémálom, utálok rágondolni, utálok hazamenni. Haragszom rá és mindenkire aki tétlenül nézte, aki hátat forditott nekem." "Ezt nem hiszem el, csak kitaláltad." "Miért hazudnék?" Összeomlás. Sír, próbálja megemészteni. "De mikor?" "Hát mióta csak emlékszem, de a legrosszabb kamaszkoromban volt" "De konkrétan mit csinált?" "Szájon csókolt, mellemet csókolgatta, bugyimban nyulkált...." Èlég, értem. Hidd el én semmit sem tudtam erröl, Istenem, ha idöben szólsz teljesen más lett volna az életünk, de igy most.....nagyon bamba voltam" és sir, sirunk. Ennyi, ennyit akartam hallani, hogy nem ö hagyott cserben, hogy ö nem tudta, hogy jóvá teszünk most mindent.....de....valahogy mégsem hiszek. Vigasztalom, hogy  nincs már baj, jobban vagyok, kaptam segitséget, egy olyan szervezet segit aki csak ilyenekkel foglalkozik, és hogy nehogy elkezdjünk most a múlton rágódni, mert ami megtörtént már megtörtént. Most tudunk elkezdeni épitkezni, valami sokkal jobbat csinálni mint ami volt, mert már nincs az a nagy fal közöttünk és öszintén tudunk beszélni végre.

Ott ülök én, fáradtan, kezemben a kidurrant lufi darabjaival, anyám sir......szánalmas, szánalmasabb vagyok, mint valaha.