Hazament, megint. Elötte még megigérte, hogy beszél tesómmal, és keres segítséget. Szerintem egy pszichológus, vagy csak egy beszélgetés az ö testvérével segitene. Hazaúton felhívjuk az egyik gyerekkel, mert neki már fél nap után nagyon hiányzik a nagyija. Szegénykém minden nyelvi képességét próbálja latba vetni: nagyi, nagyi hogy vagy? Mikor jössz? és igy tovább. Anyám meg csak kinosan rázza le, alig válaszol neki. Aztán meghallom apámat a háttérben és leesik, hogy biztos kiment elé a reptérre és most autóznak haza. A szívem megszakad, hogy igy lepattintatja a gyerekemet. Azt hiszem ez volt a fordulópont.

Van még pár gyenge telefonbeszélgetésünk utána, de mindig számonkérésbe fullad: beszéltél már vele? Kerestél segítséget? Nem és nem. Ùgy érzem magam mint valami utálatos tanárnéni aki minden hülyeséget számon kér. 

Aztán beszélek a férjemmel is: reality checking. Ö is úgy látja, hogy szünetet kéne tartanunk, mert csak kínzom magam és folyamatosan csalódom, de ö ezt soha nem mondta volna, ha nem kérdezem.

Irok két mailt: egyet a testvéremnek, röviden leírom, hogy mi történt gyerekkoromban és hogy nem tudom tovább tartani a kapcsolatot a családdal, mert agyonnyom a teher, és a gyerekeimet is féltem. A másikat anyámnak és megkérem, hogy ne keressük egymást egy darabig, mert nekem nagyon nehéz, úgy érzem nem tudok segiteni.

Lélegzet-visszafojtva várom a válszokat.

Nem jön válasz. Egyiktöl sem. Nap, nap után várom és semmi.