Utálom a hullámvasutat, és minden olyan vidámparki játékot ahol zuhanás van. Ha nagy ritkán felülök egyre, akkor végigparázom, és százszor megfogadom, hogy soha többé. Aztán mikor vége van, elönt az adrenalin és azt mondom jó móka volt, felülnék megint, de évek telnek el mire újra rászánom magam. Igy járt szegény blogom is. Eltelt egy pár hónap a legutóbbi bejegyzés óta, pedig úgy terveztem, hogy hamarosan posztolom az új bejegyzést, a segédanyagokkal. Aztán az egész Index címlaposdi engem annyira sokkolt, hogy nem merészeltem azóta a blog elé ülni, pedig valahol jó volt, hogy ha csak pár percre is, de pár ember elgondolkodott ezen a témán, és talán valahol, valaki olyan is olvasta aki hasonló cipöben jár. El kellet gondolkodnom azon is, hogy tulajdonképpen kinek írom ezt a blogot. Magamnak? A szük baráti körömnek (ez volt az eredeti gondolat), vagy több embernek szeretnék segiteni vele, esetleg a figyelmet felhívni a családon belüli szexuális eröszakra? Nyilván kicsit az utóbbiak is, hiszen ezért választottam ezt a felületet.

Mostanra már lecsendesedtek a kedélyek, bennem is és a metoo körül is, így ha kisebb közönség is olvassa majd, talán több olyan lesz köztük akiknek tényleg szüksége van arra, hogy tudja, nincs egyedül.

Mert nem vagyunk egyedül, tudom, hogy nem. Bár hivatalos statisztika nem sok van erröl, mert gyerekekröl beszélünk, akik legtöbbször érzelmi, anyagi függésben vannak az elkövetötöl és szinte soha nem tesznek feljelentést. A rendörség szerint kb 1- 2% az arány, de az ezzel foglalkozó szakemberek szerint ez sokkal több, egy 20 fös iskolai osztályban legalább 3 gyerek érintett. Ezt támasztja alá a saját és más érintettek tapasztalata is. Amikor elég bátor lettem ahhoz elmeséljem pár barátnak mi is történt velem, volt olyan aki válaszként elmondta a saját, hasonló történetét, ez kb 10 emberböl kettö. Sokan vagyunk, mégsem kap nyilvánosságot a dolog, szégyellnek minket, szégyelljük magunkat, pedig ez egyes egyedül az elkövetö szégyene. Èrtünk senki sem tüz kitüzöt magára, nem oszt meg a Facebookon, nem beszélnek rólunk a hírekben, maximum egy-egy nyilvánosságra került eset kapcsán, amikor a részleteket hallva egy napra elszörnyülködik a nagyközönség, aztán minden megy tovább a maga útján. Nagyon kevés szakember van aki tudja, hogyan kell kezelni egy gyereket akit szexuálisan bántalmazott valamelyik családtagja, a gyámügy, rendörség, iskola, óvoda, orvos, stb pedig vagy fel sem ismeri a jeleket, vagy semmilyen erre vonatkozó képzésben nem részesült, egyszerüen nem tudják kezelni. A gyerek pedig magára marad, azok fordulnak el töle, vagy ignorálják akiknek segíteni kellene ebben a helyzetben. 

Felnöttként tisztán látom már én is, hogy milyen egyértelmü jelek voltak, csak az nem látta aki nem akarta.....és senki sem akarta. Ugyhogy itt küzdök felnött fejjel, családdal, munkával, egyéb kinokkal, miközben a bántalmazott gyerek továbbra is ott nyüszit a jól felépitett páncél mélyén. Èvek munkájával lehet jobb, kb 3-5 évet mondanak, de meg nem történt soha nem lesz.

De, pont ez tesz engem azzá aki vagyok, az én történetem, az én részem, ebböl kell épitkeznem. Szeretnék másoknak is segíteni, de egyelöre annyit tudok tenni, hogy leírom ami nekem segített, aztán hátha véletlenül eljut egy olyanhoz akinek pont erre van szüksége.