Aztán hazament. A virágaival, igéreteivel, azzal, hogy jön gyorsan megint hozzánk, hogy együtt küzdjünk tovább.

Nagyon féltem, hogy mi lesz otthon, elmondja-e, mi lesz a folytatás.

Amiben biztos vagyok, az az, hogy ez a "becsukomaszemem, ugycsinálokmintha, mitfognakszólni" mentalitás, most, itt, az én generációmmal véget ér. Nem, nem csinálunk úgy mintha, és nem, nem érdekel mit mond a szomszéd néni meg a postás, és erre nevelem a gyerekeket is, meg arra, hogy húzzák meg a határaikat. Ès nekik is el fogom mesélni ha nagyok lesznek, hogy miért nem találkoztak a nagyapjukkal, és itt is elmesélem és mindenhol ahol kell, mert ha csak egy valaki megérti, hogy nem az ö szégyene egy ilyen dolog, hanem azé aki csinálta, már megérte. 

Szóval izgultam, vártam hireket és minden nap kerestem anyukámat, felhivni nem mertem, csak smseztem, hogy tudunk-e beszélni, mi van, mi történik. Hát nem sok minden, húsvéti hosszú hétvége van, nyüzsög a rokonság, vendégek vannak, ök vannak vendégségben, nincs rá alkalom, hogy kettesben beszéljen apámmal, vagy az öcsémmel. A harmadik ilyen nap után azért megjegyeztem, hogy jobb ezen túlesni, mert ö játszhatja a haragszomrádot egyedül, de apámnak nem fog leesni, hogy miért is kapja.

Èn nagyon megzuhantam miután hazament....miután rájöttem, hogy nem sok minden fog itt változni. Egyik este olyan éjfél körül nagyon elszakadt a cérna. Valami hülye apróság volt a baba körül, de nagyon kiborultam, férjem kezébe nyomtam a gyereket és úgy ahogy voltam, egy szál pizsamában nekiindultam sétálni. Csak cipöt húztam, zokni nélkül, ami szarrá is törte a lábam fél óra után. Van melletünk egy erdö, ott kötöttem ki végül. Àlltam a tök sötét erdöben és vártam, hogy történjen valami, bármi, támadjanak meg, vagy jöjjön egy állat.....de semmi sem történt. Sétáltam még egy kicsit, majd hazamentem. A férjem várt, nem volt dühös, pedig felkészültem a felelös szülöi viselkedésröl szóló beszélgetésünkre (no, igen, nem az elsö kiborulásom volt). Mellém ült és annyit mondott, hogy érti ha dühös vagyok, jogos, de beszélnünk kell, mert nem örölhetem magamban. Igy hát elmeséltem neki, hogy nagyon bánt, hogy ennyire megbántottam anyukámat, hogy tönkretettem az életét, és az meg még hab a tortán, hogy értelme se biztos, hogy volt. Nagyon rossz ötlet volt elmesélni neki, és bárcsak ne tettem volna. Nem értett egyet, hosszú távon megérte elmondani, de most már tényleg beszéljek gyakran anyummal, mert ezen ketten kell átverekednni magunkat, nekem arra van szükségem, hogy tudjam anyukám mellettem áll, neki meg arra, hogy támogassuk. Akár hosszabb idöre is ideköltözhet, itt átgondolja mit akar, mi meg nyerünk egy babysittert -haha - végre röhögtünk egyet.

Aztán felhivott, nagyon sirt. Végre tudtak beszélni, ö egy az egyben rákérdezett, hogy igaz-e a molesztálás. Apámnak volt egy gyenge próbálkozása, hogy biztos félreértettem, de igen hamar beismerte, hogy igen, igy volt. Anyumnak ez teljes összeomlást, nekem egy small victoty-t jelentett.