Képzeld el, hogy van egy piros lufi a kezedben. A lufit mindig, mindenhova viszed magaddal. Néha a lufi picike, néha akkora, hogy tele van vele a szoba......nem tudod elengedni, nem tudsz töle koncentrálni semmire....idegesit. Szeretnél megszabadulni töle, de biztos vagy benne, hogy ha kidurran akkor az maga a világvége. Aztán egy szép napon a lufi mégis kipukkan.......szörnyü nagyot szól,megremeg a ház is.....aztán ott állsz, egyedül, ugyanabban a szobában, kezedben a szétszakadt  lufi, ami most már csak egy kis, piros, müanyag darabka, egészen pici, elfér a tenyeredben.

Azt mondta Léna, hogy ilyen lesz, ha elmondom anyukámnak. Segiteni akart, de nem hittem neki, ott és akkor megfogadtam, hogy én bizony soha de soha nem fogom elmondani neki, mert ez árulás, mert az rossz lesz neki és hát ki akarna ártani a saját anyjának?

De a kis gondolatcsira már vizet kapott és nöni kezdett. 

Szombaton érkezett. Reggel korán kelt, hogy vonattal, 4 óra alatt elérjen Budapestre, onnan a repülötérre, aztán két óra repülöút, majd buszozás hozzánk - egy napos utazás. Fáradt volt mikor megérkezett én meg -mint mindig ha a közelében voltam- ingerült és lelkiismeretfurdalásos. Ennyit utazott, hogy én meg belerúgjak, de közben meg csak az jár a fejemben-mint mindig- hogy tudott róla, hogy cserbenhagyott, hogy úgysem érek semmit sem a szemében.

Hétfön végre a férjem elment dolgozni, a gyerekek óvodába, iskolába és hárman maradtunk, én, anyám, a bébi. Három generáció, egyet meg tudok mententi, a kicsiket..... talán.

"Amit most mondok, nem azért mondom, hogy bántsalak, nem akarok rosszat, ellenkezöleg, azt akarom, hogy jó legyen minden. Hogy újra együtt legyünk, hogy megmaradjanak az unokák neked, hogy a lányoknak megmaradjon a nagyijuk. Elegem van a hallgatásból, abból, hogy ok nélkül bántalak, de ez most nagyon rossz lesz." Nagy levegö és ugrok a szakadékba. "Apukám engem szexuálisan zaklatott mikor gyerek voltam. Az egész gyerekkorom egy rémálom, utálok rágondolni, utálok hazamenni. Haragszom rá és mindenkire aki tétlenül nézte, aki hátat forditott nekem." "Ezt nem hiszem el, csak kitaláltad." "Miért hazudnék?" Összeomlás. Sír, próbálja megemészteni. "De mikor?" "Hát mióta csak emlékszem, de a legrosszabb kamaszkoromban volt" "De konkrétan mit csinált?" "Szájon csókolt, mellemet csókolgatta, bugyimban nyulkált...." Èlég, értem. Hidd el én semmit sem tudtam erröl, Istenem, ha idöben szólsz teljesen más lett volna az életünk, de igy most.....nagyon bamba voltam" és sir, sirunk. Ennyi, ennyit akartam hallani, hogy nem ö hagyott cserben, hogy ö nem tudta, hogy jóvá teszünk most mindent.....de....valahogy mégsem hiszek. Vigasztalom, hogy  nincs már baj, jobban vagyok, kaptam segitséget, egy olyan szervezet segit aki csak ilyenekkel foglalkozik, és hogy nehogy elkezdjünk most a múlton rágódni, mert ami megtörtént már megtörtént. Most tudunk elkezdeni épitkezni, valami sokkal jobbat csinálni mint ami volt, mert már nincs az a nagy fal közöttünk és öszintén tudunk beszélni végre.

Ott ülök én, fáradtan, kezemben a kidurrant lufi darabjaival, anyám sir......szánalmas, szánalmasabb vagyok, mint valaha.