Az utolsó zaklatás kb. 21 éve történt. Nagyon sokáig nem mondtam el senkinek, magamba zártam, és ha ügyesen lefoglaltam magam tanulással, munkával, barátokkal akkor néha hetekig eszembe sem jutott. A férjem 5 éve kértem meg a kezem, elkezdtük tervezni az esküvöt. Egyre idegesebb voltam, úgy éreztem szörnyü hibát követek el. Nekem nem lehet családom, én nem szülhetek gyereket. Bekerültem abba a gonosz spirálba amihez volt már szerencsém korábban. Minél rosszabbul érzem magam annál mélyebbre süllyedek, mert csak egyre rosszabb, elégtelenebb vagyok. Amikor elérem a spirál alját akkor szörnyü dolgok következnek. Szóval ott voltam ismét, a férjem nem értette miért "hisztizek". Aztán eljött az a bizonyos péntek, mikor a munkából hazafele végigbögtem az utat. Akkor már napok óta nem tudtam aludni. Hazaértem és ott is csak folytattam a sirást. Aztán elaludtam. Vasárnap délután ébredtem, homályosan emlékszem, hogy voltam pisilni, de sokkal többre nem, csak arra, hogy nagyon nagyon el akartam tünni a föld színéröl. Dühös voltam, szerettem volna meghalni. A férjem bevitt a pszichiátriára, ott beszélgettem egy nagyon kemény, Csernus féle doktornövel. Azt tanácsolta menjek be másnap dolgozni, ne feküdjek le megint és ne legyek egyedül. Irt fel antidepresszánst, de már ott és akkor kijelentettem, hogy én azt be nem szedem. Akkor keressek egy pszichológust.
Kerestem. Neki meséltem el elöször mi történt velem. Majdnem egy évig jártam hozzá, sokat köszönhetek neki. Rájöttem, hogy amit én párkapcsolati problémáknak hittem az az én poszttraumatikus stresszemböl fakad. Közben terhes lettem az elsö gyerekünkkel. Terhesen a pszichológus nem akart nagyon mélyre ásni, féltett a stressztöl. A találkozások abbamaradtak.
Eltelt 4 év, megszületett a következö gyerköc. Az elsö hónapos kontrollra vittem a babát, mikor a gyerekorvosi rendelöben láttam egy plakátot: "Te is hordozol egy titkot?`" egy családon belüli szexuális eröszakkal foglalkozó civil szervezet plakátja volt. Annyira hevesen kezdett verni a szivem, hogy azt hittem elájulok. Remegve mentem haza, rágugliztam és felhivtam öket. Találkoztam Lénával aki mesélt a piros lufiról és sokminden másról is. Havonta egyszer van beszélgetös estjük, olyanoknak, mint én. A következöre elmentem. A férjemnek azt hazudtam csajos estére megyek (tulajdonképpen igaz volt). A beszélgetésen öten voltunk. A legmegrázóbb egy fiatal lány volt, aki még nem volt nagykorú és még mindig eröszakoskodott vele egy hozzátartozója, senki sem hitt neki otthon, vagy a rendörségen. Volt még egy idösebb hölgy, az ö története szóról szóra megegyezett az enyémmel. Ö is magában tartotta évekig. Miután az apja meghalt, elmesélte a férjének, ami soha nem érzett megkönnyebülést hozott számára. Amit nagyon megbánt, hogy soha sem merte megkérdezni az anyját, hogy ö hogyan élte meg, és soha nem szembesitette az apját azzal amit tett. Mindketten meghaltak már, de ö annyira szeretne válaszokat kapni, hogy levelet ir nekik a mai napig. A végén megölelt és arra kért ne kövessem el azt a hibát amit ö, nézzek szembe a múltammal amig megtehetem. Amikor ezekkel az idegenekkel beszélgettem a legnagyobb titkomról úgy éreztem, hogy 20 év után újra tudok lélegezni, hogy nem vagyok egyedül a világon ilyen defektesen. Felszabadító élmény volt. Sirás pityogásra számitottam, de egy nagyon kedves, laza este volt ahol végre önmagam lehettem.
Következö héten elmeséltem a férjemnek. Úgy gondoltam ez az utolsó amit megtehetek, hogy megmentsem a kapcsolatunkat. Sokkot kapott, egy ideig nem mondott semmit, de láttam, hogy dühös apámra, ö volt az elsö aki kiállt értem. Ezután teljesen megváltozott a kapcsolatunk is, jobb lett, én magam is jobb lettem, ö pedig megért .
Nevetséges, de mielött neki elmondtam idegeneken "gyakoroltam", két random nénin, akikkel szóba elegyedtem itt ott. Ès tudjátok mi volt a meglepö? Egyik sem reagált rosszul. Az egyik megköszönte, hogy elmondtam neki, a másikkal a mai napig tartom a kapcsolatot.
Rájöttem, hogy minden alkalommal mikor kiadom magamból egy lépéssel távolabb kerülök a démontól. Ez a blog egy nagy ugrás.
